A Mindenható és Könyörületes Isten nevében…
2008, október 16 – Perszepolisz és Yazd között a buszon
Már megint ez az elkezdés.
Naqs-e-Rosztam sziklasírjai előtt a parkolóban csendben morognak a légkondi miatt a kitikkadt turistákat váró buszok. Sárga, zöld, csillogó országúti erődök a felhő nélküli, tűző napon. Hátul, a fakó szirtfalakon ó-, és közép-perzsa királysírok és dicsőségről mesélő domborművek. Qva meleg.
Hát mitis? Ebbe az Irán-témába már párszor beletört a bicskám, s nem is most fogok kerek és összefüggő történettel előállni. Inkább arról, hogy mi is az, ami megváltozott. Mert a nagy körforgásból és átalakulásból itt sem tudják kivonni magukat a helyi erők.
2000-ben voltam itt először, egy olyan nyavalygós úton, hogy csak évek múlva tudtam nagyjából jó érzéssel visszagondolni rá.
Lassan eltűnnek, kikopnak a régi autók. A Paykan (miszerint „Nyíl”) típusú, helyi gyártású csodák. Dizájnjuk a sah idejéből, azaz ’79 előttről. Ezek egy része még ma is műxik, szemből a 105-ös jó Škodákra hajaznak. A régi, fullextrás, kidekorált, pöccen tartott, tűzpiros Merci-népbuszokból már alig látni. Helyettük Volvók, titokzatos kínai típusok, légkondi és társai. Kifejezetten megritkultak Khomeini és Hámenei ajatollahok portréi. Annak idején nyomdatechnika híján óriási, általában kézzel festett, gyakran tíz méteres, házfalnyi felületekről szigorgatták a népet, ma már némely mártírhalált halt iraki háborús hősök is inkább nyomtatva szakállasak, vagy ha nem, hát csempéből.
Nem is tudom, hogyan lehetett egy tizenméteres vászonra úgy megfesteni Khomeinit, hogy jól is nézzen ki és ne kezdjen el röhögni az ember az aránytalanságok miatt. (Monnyuk azok biztos nem kerültek közszemlére.) Vagy sablon kellett hozzá, vagy az alkotó kisujja lehetett olyan. Ezek az óriásportrék ma is szigorgatnak persze, de már nem úton és útfélen, inkább csak iszlám szervezetek épületein és környékén.
Úgymint például Hámenei alatt a forradalmi gárda géppisztolyból és Allah nevéből összerakott kalligrafikus logója/címere.
Komoly a lazulás. A nők mernek színesek lenni. Csador helyett kiskabát (óperzsául mantó), tarka kendő, farmer és sportcipő. Frufru szőkítve, a szemek gyönyörűek.
Egy ideig volt egy olyan elképzelésem, hogy mivel az arc és a szemek adják el a nőket errefelé (hacsak anyu ki nem lesi menyét a fürdőben), egyfajta természetes erekció alapján az elmúlt ezer évben elszaporodtak a gyönyörű női pillantások, mert azok a versenyképesebbek. De asszem inkább az apák adják el a lányaikat (anyuval), akiket lefojt ez a görcsösen akart tradícionalizmus, ami, mivel nem belülről fakad, és ez a fenenagy globalizáció sem támogatja, elég mesterkélt és hamis, és a többségnek szerintem ki van tőle a faxa, avagy a sunája.
Bele sem merek gondolni, mi minden történhet egy teheráni házibulin (monnyuk észak-teheránin, mert ott laknak gazdagék), amikor a nettel, mozival és elfojtott szexualitással megvert ifjak elszabadulnak. Szerintem ott lennék szívesen. Láttam öt fruskát egy kocsiban kendőben, elszabadulva, amint sikítva/vihogva tolták egy félreesőbb park útjain, mint aki megbolondult. A Kaszpi-tengertől egy kőhajításnyira. Csaj vezetett természetesen.
Ujjatlan, csiricsáré, kihívó és mélyen dekoltált ruhákkal tele vannak a kirakatok (otthoni használatra – kendő nélkül), a pasik már kifejezetten színesek (no nem a bajszos-szakállas pártkáderek) és a női kiegészítők is tarkák. Egynémely csadorok merdek szabásáról már nem is szólok, ahhoz a csajok jobban értenének. De ha az ember lát egy fekete, libegő csadrot, akkor lehet, hogy alatta a púp egy Hello Kitty-s hátizsák, alóla farmernadrág vége és sportcipi látszik ki. A tollászkodást az ima elé helyezők a festhető és púderezhető arcfelületeket maximálisan kihasználják. Noha a kendők miatt nem érvényesülnek igazán, a melírozott, besütött/csavart hajak igazán mennek – ezeket emeleti, utcáról nem látható fodrászatokban bodorítják, zselézik és lakkozzák. Nyilván nem az utcára szánják, de egy szállóportán azért már meg-megcsúszik a pókhálóvékony selyem kendő, ha valaki egy stramm perzsa sráccal flörtöl. Vagy a korzós sétán kilóg a szép lófarok a hát közepéig, hogy az ember körülnéz, elő ne keveredjen valami forradalmi bajtárs, hogy megrovóan figyelmeztesse a szabados fruskát. A nők általános elnyomásáról nem tudok példákat, ellenben a partnerirodánk teljes nyugat-európai beutaztatási részlegét egy negyvenes teheráni szingli csaj vezeti, kocsit hajtva pörög végig a városon és gyűjti a cipőket. Az egyik legnagyobb iráni utazási irodáról beszélek. Európában a turisztikai vásárokon is csak azért hagyja magán a kendőjét, mert így mindenki emlékszik rá. Amúgy is.
No de vissza a hajzseléhez! Talán ez a legszembetűnőbb 2005 óta, mintha hirtelen engedélyezték volna, mint a mobiltelefont (amivel az ember fel tudja venni mozgóképbe a haverja akasztását, mert az megerőszakolt egy lányt falun). A pasik pedig, szinte a kendős lányok helyett, meghökkentő és vicces és kísérleti sérókkal rukkolnak elő, amit néhány poszteren kapható, modernkori idióta diktál – gondolom helyi celebek vagy mik. A legtöbbje olyan, mintha homlokcsúcson dobták volna egy hógolyóval és úgy maradt a haja.
Szóval lazul a rendszer.
A legutóbb úgy gondoltam, hogy ha lesz még egy forradalom, azt a nők fogják csinálni, mert ha meglátnak egy piros hímzést a mindörökre fekete ruhán, az már a paradigmaváltás előszele, hogy lehet másként is, színesebben, lazábban és már vége is a régi jólbevált világnak. Egy-két helytől eltekintve nem hiszem, hogy ma is úgy megdobálnák a csoportot, mint 2000-ben, az első úton (igaz akkor is csak a sötétből és egy-két kaviccsal), akkor még titkosszolga is felült a buszunkra és végigkérdezgette Miklóst. Gondolom lett belőle egy remek jelentés valahol. A rendőr már a múltkor is csak azért jött oda az utcán, hogy azt mondja: „Welcome in Iran!”.
Ezzel együtt azért érezhetően szigorú a hely, és bizony előfordulhat, hogy nem a sah emberei visznek el, de a forradalmi gárda vagy valami iszlám titkosrendőrség a keményfejűbb fajtából.
De nem vagyok benne biztos, hogy nem folyik-e máris egy afféle csendesebb forradalom, ahol nem kell kivégezni embereket és börtönbe vetni másokat, hanem végül szépen lassan felpuhul az egész (mint Kínában, ahol, hogy a hatalom megmaradjon, a fejesek kénytelenek engedni a maguk módján). Aztán végül, elképzelni sem tudom, mikor, nagyjából elmúlik, megváltozik minden, vagy legalább a csajok, ha akarják leveszik az utcán is a kendőt. Bár a csuda sem tudja. Ha az ember egész életében kendőben mászkál mások előtt, igen kényelmetlenül érezheti magát, ha hajadonfőtt kell lennie. Meztelen kvázi.
Most, hogy éppenséggel körben a világban dőlnek össze a bankrendszerek, éppen bármit el tudok képzelni. Majd jól meglátjuk…
Miről is még? Iszfahán bohónak és világinak tűnő városáról, a – hogy is mondta Miklós? – megereszkedett lombú platán-allékról, az elképesztő szimmetriájú kék csempés mecsetekről, vagy a csador alól kivillanó bokákról, miknek kedves férfitársaim, a folytonos elrejtettség okán bizony komoly súlyuk van. Vagy arról, hogy a férfiember milyen kényelmetlenül érzi magát és félrekapja a tekintetét, ha a társaságában egy perzsa nőnek a nyílt színen kiszabadul a haja a kendő alól.
Nem is tudom elképzelni, milyenek valójában – az otthonukban – a perzsák, mivel csak az utcán láttam őket, az össznépi színjáték során, s csupán piciny részletek utalnak arra, hogy ez csak a felszín.
Miféle mély és keleti és érző lélek lakik ezek mögött a kendők és zakók mögött, ahol még a magukat példásan megjátszók (fegyelmezők?) is felvállalják a nyilvános bánatot, elgyöngülést, fájdalmat és szerelmi csalódást a költőfejedelem Háfiz sírjánál, ahol a teázókban igazi megbecsülés jár a legtöbb verset ismerőknek, és arról kérdeznek, én ugyan milyen magyar poémát mondanék nekik, ahol a taxisofőr a megadott cím helyett sírva viszi el az utasát az őt elhagyó kedves lakásához, hátha megpillanthatja, ahol rózsás-szívecskés kis füzetekben kapni az összegyűjtött frappáns sablon-smseket mindenféle léthelyzetre, de leginkább szerelemre…
Nyugaton talán mindez avíttnak rémlene, de itt érzi az ember igazán, hogy ez sokkal tisztább, naívabb, emberibb, barátibb és őszintébb. Pökhendi lekezelésből és fura pillantásokból is kijut – noha koránt sem annyi, mint a baráti érdeklődésből, kíváncsiságból, büszkeségből és mosolyokból.
Itt a szerelem talán még nem ürült ki teljesen és lett egy promiszkuitásos szvinger-party, a fontos dolgokat még mindig költői és régi perzsa nyelven jegyzik (az újságokat is), mert az utca nyelve nem nagyon méltó az írott formára, csak néhány modernitásban elszállt újító irodalmár számára.
Gondolom a szeretett lény alakja továbbra is akár a ciprus, a hangja csalogányé a rózsakertben ésatöbbi, amit a lehasznált és kiürült európai stílusunkkal csak megmosolygunk. Vagy már csak áhítozunk rá, mert egy ideje elfelejtettük a nagycsaládokkal, a vendégszeretettel és a mosolyokkal együtt. És persze nagyon is közösségi minden, már csak az iszlám okán is, ami nyilván alapból jól meghatározza, miként kell rendesen viselkedni Istennel, emberrel és állattal, ha tükörbe akarunk nézni. Ebben benne van az is, hogy azonosuljunk az önmarcangolásban, a veszteségben és a gyászban, ha a Kerbalában a szunnik által legyilkolt Huszeint siratjuk (több, mint ezer éve), vagy itt van a szúfi magyarázat az Istennel való egybeolvadás katartikus élményéről – ami szintén szerelem és bor, rózsa és csalogány, meg isteni nektár vagy tényleg csak részegség, bódulat és vágyak. Mindenki döntse el.
Háfiz tudja, de pontosan nem mondja.








