Meamaxima. Részint teknikai problémák merültek fel, részint a Pató Pál-komplexusom egyre aggasztóbb. Mindenesetre hamarost jelentkezem libanonosokkal. Már bepötyörésztem őket csak valami meggátolja, hogy egyszerre legyenek pendrájvon és netközelben.
szeptember 26, Ruteng
Flores. A portugálok adták neki ezt a nevet, miközben a déli partjainál hajóztak és erődöt építettek Ende szigetén.
Régebben a kígyó szigetének nevezték ezt a hosszan elnyúló, vulkáni földdarabot a helyi népek, kígyó szerepel a helyi alapmítoszokban is, együtt a rizs és termékenység istenasszonyával, aki bűnbe esett miatta (ez a részlet gyanúm szerint a katolikus misszionáriusok keze nyoma), a vére valahogy a földre hullott, és a testvérei feláldozták.
Jókora kígyó valóban ez a sziget, a feje napkeletnek figyel, a születés és az élet irányába, a farka nyugatnak, az elmúlás felé. A hátán húszegynéhány tűzhányó, a javuk még ma is aktív, meleg vizű források sarjadnak belőle, meg kénkőszag és termékeny vulkáni talaj az esőerdőknek, a virágoknak, a rizsnek és a különféle gyümölcsöknek.
Ez utóbbiak általában úton-útfélen mindenféle áruspultokon várakoznak 5000 rúpiát kóstáló kupacokba rendezgetve, mögöttük bételtől vörös szájú asszonyok üldögélnek a szőtteseikben, vigyorognak és kínálnak és fotót akarnak magukról. A legtöbbje legalábbis.
A sziget lelki értelemben is sziget, katolikus csepp a muszlim tengerben, kolostorokkal, missziókkal és templomokkal. Ezek a csodásan megmaradt tradícionális építésű falvakban is ott vannak már, egyszerű, fából ácsolt kápolnák, formájuk a régi házaké, középen, az oltár mögött, a hagyomány szerint épített házak „szívében” most a szertartási kegytárgyak, körben, kicsi nyomatokon Krisztus és a stációk. Gyalult deszkára szögezve, egyszerűen.
Az oltár fölötti feszületen Jézus sebei vérezni látszanak, pedig csak a ragasztó folyt meg egy kicsit a kezénél és a lábainál, ahol a kis szobrot rögzítették a kereszten boltilag.
A megalitikus kősírok a ngada népek falvainak közepén őrzik az ősök csontjait, mellettük a férfi és női klánalapítók zsúpolt kis szertartási épületpárjai. Furcsa házikók. Az újabb keletű sírokon manapság már kereszt és gyertyák és virágok.
A házak küszöbeire mítikus lényeket faragnak századévek óta, félig kígyó, félig ló mindahány, óvnak és védenek. Beljebb titkos dolgokat őrző házon belüli ház, szívként dobogó tűz, amibe ezredévek óta három követ állítanak, hogy az tartsa az edényeket.
A legjobban az itteniek nevei tetszenek. Augustinus és Petrus, európai és keresztény keresztnevekkel, büszkén járkálnak a helyi erők. Olyan is előfordult, hogy a Kelimutu vulkán tetején, egyből három evangelista is kávét árult a napkeltét csodálni érkezett fehérembereknek. Joannes, Mateus és Marcus. Mindannyian fáztak, mint a kiskutya és jól be is voltak öltözve ezokból. Lukács nem volt sehol.
Körben ilyenkor mindenféle madarak dalolnak az érkező reggelnek, ő pedig a kígyósziget feje felől méltóztatik megvirradni, vörös arccal és a hegyekre ülő kék ködpárával. Az álmos kezdés után a nap erőre kap és felragyog, bevilágítja a három meredek, omlófalú vulkánkürtőt, és talán újfent gyönyörűségét leli a kráterekben pompázó (most éppen) türkiz, mélykék és kólaszínű tavakban.
szeptember 28, a Bintang Laut (Tengeri Csillag) fedélzetén
Remek, fából ácsolt bárkán döcögünk Rinca szigete felé komodói sárkánynézőbe. Körben jobbról-balról kisebb szárazulatok, a tetejük kopár, bágyadt rozsdaszínű, kis zöld beütéssel itt-ott, néhol magányos fák, meg bokrok, a szélükön mangróvék, homokos partok égszínkék vizekkel meg korallal. Nem olyan rossz.
Végigtekeregtünk a sziget kacskaringós útjain tikfák, arekapálmák, makadámiák, banánok között, hegynek föl és völgybe le, időnként meg-megállva, hogy bámuljunk egy kékes-zöld kövekkel borított tenger, vagy egy esőerdőbe burkolózó vulkántó partján. Ez utóbbi színén vadkacsák, körben felhőpaplanos hegyek, lassan gomolygó párával és szűrt alkonyi fényekkel. A tavon két, egymás mellé fektetett fél fatörzsből ácsolt úszó alkalmatosságon bácsika próbál horgászni. Amikor észrevesz bennünket, lapátolni kezd a túlpartról, de nem ér át hozzánk, mielőtt viszaindulunk.
Kolostorok és templomok az út mentén, mosolygós novíciákkal és apácákkal, katolikus iskola a mi Szent Istvánunk nevével, hála honfitársunknak, Tamás atyának, aki Rutengtől nem messze teszi azt, amit hite szerint tennie kell. Jópáran példát vehetnének róla. Mi magunk könnycseppet törölgetünk a szemünk sarkából, miközben itt a világ végén a nebulók teli torokból éneklik a kedvünkért iskolájuk himnuszát az államalapítónk nevével, és teljesen furcsa és szürreális az egész.
Közben felbukkan az öblünk, benne egy deszkastég egy kisebb árnyékolós, kapuforma ácsolattal. A sziget mélyén a sárkányok.
Beljebb aktualice kiszáradt, köves patakmeder girbegurba gyökerű fákkal, fülledt meleg és recsegő avar. Sárga fűvel borított dombtetőről néztünk körül azután a szerteszórt sziklákkal teli magaslaton, felettünk a vakító, tiszta ég. Odalent a szárazévszak erdeje, a fák alatt a megmaradt sárban dagonyázó bivalyok, összevissza kóborló majmok, és egy szarvas fél aganccsal, amint az árnyékok között rágcsál valamit. Csönd. Csak a lontár pálmák elszáradt levelei zörögnek, susognak, mint a kísértetek.
Azután kidöcögtünk a hajóval egy jó kis homokos partszakaszra, megnézni a korallokat halastul-mindenestül, ott ahol a kígyósziget farka kismillió apró darabra szakad és úgy terül szét a vizen. S még akadt egy remek alkonyatunk, úgyhogy posztmodernül rávakuzhattunk a napra is.
Ha mégis valaki erre vetődne, köszönöm a türelemet, hamarost bepötyögök még néhány megjegyzést indonéz és vietnám vonalon, csak meglepő módon, most három hétig dolgoztam.
szeptember 20, Waingapu
Remélem nem kapok agylobot ezektől a ki-be kapcsolódó szivattyúktól itt a szobám megett. Azért megpróbálok néhány gondolatot papírra vetni, például a szakrális környezet szennyezéséről, amíg összekapom magam a hidegvizes zuhanyra. Csak töltök magamnak egy kortyot ebből a méregerős háztáji arakból amit az imént újítottunk pusztán a fertőtlenítés kedvéért. A jó magyar utazó legalábbis ezzel védekezik, amikor iszik. Hát gyöngykarimája az speciel van, ezt kár is lenne tagadni.
Maga a pálinka-újítás egy pusztai megállásunk alkalmából történt, csupán néhány bátortalan lámpás fénye remegett néhány méterre az éjszakában, jelezve, hogy itt lakik valaki. Fölöttünk olyan csillagpettyes ég, hogy az emberfia egészen beleszédült. Én biztosan. A többieket valamiért nem izgatta különösebben. Ilyen fényszennyezettség-mentes éjcakai égboltot nem is tudom, mikor láttam utoljára. A roppantnagy fekete bársonyon a Tejút legkisebb csillaga is úgy sziporkázott, hogy csak na.
Ma keleti irányba tartva keresztülbuszoztunk a szigeten csodás rózsaszín járgányunkkal – amiről a csoport véleménye legalábbis megoszlik. Esténként, amikorra kicsit lehűl a levegő, becsuktuk az ajtókat is, mert olyankor a szembeszél már inkább hűs, semmint frissít.
Elképesztően gyönyörű lehet itt minden az esők után, de azért így sem lehetett unatkozni a kacskaringós úton. Még egy többé-kevésbé megmaradt erdős szakaszon is átvágtunk – ez mára már legalább természetvédelmi terület. Igazi, összefüggő vadvidék volt, jó kis indonéz dzsumbuj, benne mindenféle fákkal, időnként komoly, délceg fenyvesekkel, vékony, hosszúkás tűleveleik csak valahol a magasban kapaszkodtak össze, így még a törzseik között is viszonylag jól el lehetett látni. Azután átértünk a sivárabb, keleti részekre, ami a sajátosan helyi tájolási rendszernek köszönhetően (a napkeltét tekintetbe véve) a sziget fejének számít, és csak lestem, hogy múlik el az a kevés zöld is, ami eddig még megvolt.
A laza, mészköves talajból kivájt kőfejtők feltört, lefaragott domboldalai fehéren világítottak az út mellett, hószínűre varázsolt mindent az évek óta szállongó por, útpadkát, bozótost, kidőlt kókuszpálmát egyaránt. Másutt ki- és megégett növényzet kísértett fekete koromfoltokkal: a környék legnagyobb ellenségének, a bozóttűznek siralmas maradványai.
Közben akadt elegendő gondolkodni való időm, és a szentként kezelt házépítéseken, a világot egyben tartó szertartások egymásbanyúló láncolatán, a születések, temetések és mezőgazdálkodás ünnepein töprengtem. No meg azokon a történeteken, amelyeket idegenvezetőnk, a jól felkészült Philip osztott meg velünk.
Marapukról, akik nem szívlelik a modernitást, a régi időkben a házakban feldőlő kis rádiókról, a falvak között elromló autókról, meg egy jakartai tévéstáb operatőréről, aki tavalyelőtt a nagy kősírok tetején vagánykodott és büszke keresztényként visszautasított minden pogány babonát, hogy azután ágynak essen egy olyan hidegrázással, aminek láttán az orvosok is csak a vállukat vonogatták.
Valami nagy vascsővel fogom szétverni ezeket a szorgos kis szivattyúkat. Legalább ha folyton döngicsélnének… Nagyon rákaptam erre a Sampoernára. Áldott legyen az almakompót ízű cigaretta feltalálója!
Nem messze tőlem, a kertre nyíló folyosón milliomosnak látszó, nagyon részeg fehérember üldögél. Azt se tudja, hol van. Egy kicsit sajnálom.
Na de visszakanyarodva:
Szeretném hinni, hogy ezek az animista elképzelések valaha mindenhol tökéletesen működtek. Mindenki tette a dolgát az égi és földi rend szabta keretek között, úgy az emberek, miként a szellemek, és ez a nagy modern kétkedés és a hitetlen megoldások azok, amik lassan véget vetnek nekik. Beszivárognak, elgyengítik és megtörik őket. Új idők, új szellemek jönnek, mint Gaiman Amerikai istenek című remekében, és eltűnik, elmúlik a régi világ. Egy darabig még van ereje felborogatni a kis tranzisztoros rádiókat és küzd a maga módján. De ha a gyermekei elhagyják, mert jobban akarják a tévét, meg az általa keltett, elérhetetlen vágyakat, a pénzt, amit útmenti bódékban, kifőzdékben és a jávaiak meg a kínaiak boltjaiban lehet megkeresni, majd pólóra, sportcipőre, hülyefrizurára, baseball-sapkára meg egyéb ostobaságokra költeni, akkor megvonják a vállukat és azt mondják: szevasztok!
Nyilván másfajta tradíciók átvehetnék a helyüket, de azok is kiürülnek lassan és ezo-skizo meg biofasiszta új hitek váltják fel őket, amiknek sok haszna ugyan nincs.
A szakrális környezet szennyezése, megtagadása, elhagyása az egész.
Mondom én, megnézem a mobilom, hogy nincs-e üzim, és kiváncsi vagyok, felkelek-e hajnalban, hogy megnézzem a Bajnokok Ligája esedékes meccsét az ördög legmenőbb találmányán, a televízióban.
Egy rakás pénzt kereshet rajta. Fogadjunk, nem is nézi…
szeptember 19, Waikabubak, ismét a teraszon
Alattam fehér csempe, mellettem bambusz asztalkán a jó Sampoerna cigaretta a szegfűszeges ízével. Szemközt, néhány lépcsős terasszal lentebb, a személyzet kislányai tesznek-vesznek az étterem felém nyitott részén, illetve akár a fecskemadarak a dróton, tátott szájjal lesik a tévé megkopott színű adását egy ódivatú készüléken, és gondolom vágynak arra, amit látnak. Extratuti samponokra, dobozos tejre vagy felvételről közvetített jakartai celebesküvőre.
Néhány kőhajításnyira innen, a környék legkomolyabb klánfalvai állnak a hegytetőn, jókora fákból-erdőkből a szélfogóik, tetőik büszkén az ég felé, magasra, hogy a csuda se érti miért nem vág ezekbe a villám. Hacsak nem számolunk azzal, hogy a falu védelmezője egy villám-marapu, aki speciel nem szereti, ha a házát fényképezik. Így aztán nem tettük mi sem.
A nagy klánok errefelé mind külön marapuval rendelkeznek, akik a spéci közvetítők ég és föld között, őket hívták a falusiak gongzenével és monoton dalaikkal, táncaikkal annó. Mára ezek is egyszerű táncokká szelídültek, legfeljebb vendég/fehérember-köszöntőnek járják őket, mintahogy a misszionáriusok is kivágatták a századéveken keresztül vívott fejvadász klánháborúk borzongató koponyatartó fáit is.
Itt-ott azért még igen szépen karbantartják ezeket a falvakat, csöndeskén nyújtóznak a központi áldozóhelyek kétfelén, közepén nagy monolit sírok, rajtuk minden tisztelet mellett a száradni kirakott, gondosan mosott holmik.
Írom itten, hogy ezek a házak – legalábbis a helyiek szerint (és egy kicsit szerintem is) – élnek. Nagy műgonddal készítik őket a hozzáértő mesteremberek a teljes egyensúly jegyében, kívül-belül férfi és női részekre osztva, mindenféle szertartásokkal megerősítve és lelkeket idézve bele. Nyúlánk, csapott piramisforma tetőkkel, három részre osztva, akár az ausztronéz világkép: alul a föld alatti világ dolgai, no meg az állatok és a laza bambuszpadlózat közein lesöpört szemét, középen az emberek világa, legfelül pedig az égieké. Ide, föntre helyezik a klán kincseit, az ékszereket, a világ egyik legmacerásabb módon készülő szőtteseit, a pazar mintázatú ikatokat és minden mást, az ősök szobrait, a gongokat és nyakékeket, melyeken keresztül a hozzáértők beszélhetnek a klán marapujával, a holtakkal és persze mindenféle szellemvilágbeli lényekkel.
Minden aprólékos módon elrendezve: középen négy, díszesen megfaragott oszlop – kettő férfi és kettő női – legközépen lomha lángokkal parázsló tűzhely (angolul hearth), miszerint a ház szíve, ami fölé ugyan fából mindenféle tűz- és szikrafogót eszkábáltak, de csak nem értem, hogy nem ég le az egész hóbelevanc a csodás, spéci fűvel zsúpolt tetejével. Talán tényleg védik a szellemek.
Azért persze sajnos akad olyan is, amiből csak korom és hamu marad, ilyenkor roppant erőfeszítéssel összegyűjtik a pénzeket és újjáépítik az egészet, újra meghívják bele a lelkét, a szellemeit és megy minden tovább. Egy darabig még.
De a nagy klánfalvak gyermekei már leköltöznek az újdonat aszfaltutak mellé, mert ott van ám az élet, és a sztenderd, újkori indonéz módi szerint földre épített házakba költöznek, nem vacakolnak már ezekkel a lábakra épített hagyományokkal. A temetőiket még a tradíciónak megfelelően odalent is a házaik közé, az utak mellé építik, de már betonból, Jézussal, legfeljebb kerámia bivalyfejekkel.
A gyerekek iskolás egyenruhában vagy labdarúgómezekben álldigálnak mellettük, másutt a kertekből nézelődnek és hangosan, vidáman ordítva üdvözlik a rózsaszín buszán közéjük érkező fehérembert. Jön jobbról-balról a helómiszter!, várják a kis ajándékaikat, vagy felserdülvén műanyag vödröket egyensúlyoznak a fejükön, így hordják mindmáig naphosszat a vizet mérföldeken át. Mások bivalyokat terelgetnek hazafelé, vagy a karjukon ülő kistestvérrel együtt meresztenek nagy, fekete szemeket.
Csodás lehet ez a táj március tájékán, az esők elmúltával, amikor a vetési munkák végeztével a pasola szertartási lovas-seregei vívják meg egymással rituális háborújukat – jobbára lándzsahajigálás útján, szerte a dimbdombos mezőkön – és vérrel itatják meg a földet, a szellemeket.
Most kissé kiszáradt és ütött-kopott a vidék, akkortájt minden smaragdzöld és lüktet az élettől, de a kisebb-nagyobb buszok, az emberekkel zsúfolásig rakott teherautók ugyanúgy tülkölnek a vékonyka utak kanyarjaiban, szélvédőiken mindenféle ragaszok, legyen az terroristás, Jézusos vagy csak egy jókora betűkből összerakott Google felirat.
Mi most bambuszok, banánok és holmi egyéb tropikus fák mellett hajtunk el, ahogy le-föl kanyargunk, míg végül csodás korall-homok partszakaszra érünk, ahol végestelen végig morajlik az Indiai oceján a türkiz és beljebb mélykék vizeivel. Távolabb akkora hullámok hömpölyögnek, hogy a dörgésük végigzúg az egész környéken, süt a nap és a fehérember igazán elégedetten cigarettáz a homokon.
Persze rögtön előkerülnek a helyi erők: egy gyerek méteres, hosszúkás, ezüst és sötétkék halat hoz, egy másik fiatal kókuszdiókat és machete-forma kardot, azzal csapkodja le a diókról a világoszöld felesleget, hogy kiihassuk a levét.
A távolban hosszan kunkorog a part, és a felhők járásától függően változtatja a színét. Még messzebb, a párában, halványuló, kékes-szürke tónusokkal tűnnek el a tenger felé nyúló dombláncok egyik a másik után.
Megyek is aludni.
Itt a szomszédban valamely indonéz úgy köhög, mintha egy kacsa hápogna.
Szeptember 18, Waikabubak Szumba
Nem tudom, mennyi ideje lehet még hátra ezeknek a szumbai falvaknak. Kopottan, napszíttan, fából, fűből és varázsból építve állnak a szépen kitaposott tisztásokon banánnal, szárazságtűrő kórókkal és bozóttal körülvéve. A formáik bizonyosan megmaradnak a következő nemzedékeknek, legfeljebb bádoggal borítva, kőből és táglából, de a lényegük bizonyosan odavész, a lelkük, a szellemeik meghalnak, elfelejtik, elhagyják őket.
Ilyenek ennek a hálátlan utókornak a gyermekei. Nekik állásuk, menő autóik és parabolatévéik lesznek Jakartában, Balin vagy csak a környező „városokban”. Egy idő után nem fognak már visszajönni hozzájuk, hogy bemutassák a megfelelő áldozatokat, hogy végrehajtsák a fontos szertartásokat, ezek a gyönyörű házak pedig megrogynak, összedőlnek, vagy egy feldöntött petróleumlámpa miatt leégnek, és elvész, odalesz az a kevés is, ami miatt manapság még néhány elszánt utazó, építész vagy antropológus eljön erre a mindentől távoli szigetre.
Bár kétlem, hogy ezt a kultúrát ezúttal a turizmus fogja tönkretenni, megteszi majd a körben változó világ, a televízió és a mellettük elrohanó idő. Ezek a gyönyörű házak az utolsó tanúi már csak a modernitás előtti világnak, fűzsúpos, tíz méternél is magasabb, csúcsos tetejeik messziről hirdetik, hogy itten kérem kultúrnépek laknak, csak közben a lakosságnak támadnak más igényeik.
Lassan feledésbe merül az adat, az őslakos hagyomány, vagy csupán arra lesz elegendő, hogy a környék egyetlen muzulmán halásztelepülésén, a száradó tintahalak indiszkrét szagában, a hithű körülmetélő vigasságra messzeföldről összejövő, vidám népség a muszlim buli után megtartsa az adatnak megfelelő ajándékosztogatási partit is. Mindezt vigyorogva, csivitelve, kedvesen invitálva a fehérembert, aki a sajátosan szumbai módon átalakított, a lerohadás különböző stációit egyszerre produkáló Mitsubishi kisbuszával kiváncsin arra halad.
De akkor aztán be lehet menni közéjük, körben kicsiny székeken az egybegyűltek, kendős nénik és leányok, bácsikák meg gyermekek lesik az udvarra érkezőket, integetnek, hogy persze, mindent lehet, a középre kiterített nagy gyékényen szélesen mosolygó férfiú mikrofonba ordít, hogy mely úr avagy hölgy mit, mennyit és mekkorát hozott a kis körülmetélt klampec nagyobb örömére.
Jelen buszunk jobbára rózsaszín, első ránézésre azt mondaná az ember talán kétéltű is, annyira szépen át van operálva az orra, sréhen lecsapva, mint valami kompféleség eleje. A szélvédőjén Valentino Rossit dicsőítő, „The Doctor” ragasz, lökhárítóján földig lógó, műanyag, színes díszláncok. Igazán pompázatos.
Induláskor sofőrünk – aki igen sok mindenben az én remek Vigyus barátomat idézi nevetésével, lazaságával és teszek minden hülyeségre hozzáállásával – első körben vigyorogva fogja a biztonsági övét és lelkesen rögzíti vele az ajtaját (a feltekerhetetlen ablakon keresztül), hogy ki ne nyíljon menet közben. Aztán oroszlánhaját hátralökve röhögve gázt ad, rádudál boldog-boldogtalanra – jobbára persze az útmentén sétáló csajokra –, majd a visszapillantó tükrökbe pillantva lesi kaján mosollyal a fejleményeket. Kétség kívül élvezi az életet és neki van igaza.
Azután bukdácsolunk csodajárgányunkkal úttalan utakon, tik, mahagóni és fahéjerdőkön keresztül, a sziget nyugati részének gazdagabb talajú vidékein, néhol rizs, másutt kukoricaföldeken keresztül. Itt-ott száz événél is idősebb hollandus templomok néznek ránk, vagy az új idők szumbai módra megépített istenházai, iskolái, laktanyái és börtönei.
Gyalogszerrel avagy motoron a régidők divatja szerint öltözött férfiak jönnek-mennek, fejükön az adott térségnek megfelelő, ikat-szőttesből hajtogatott fejfedők, derekuknál, a színes szarongokba tűzött férfias kardok, kriszfélék markolatai. Másutt avartűzben meggyengült bambuszerdő kiszáradt levelei kísérnek rozsdás-aranyos, fakó színekkel. Csak a növények törzse maradt méregzöld, az összes többi olyan hatást kelt, mintha valamely furcsa színes fénykép negatívja lenne a szürreális megoldásaival.
Így csorgunk el lassacskán tisztavízű patakok fölött-mellett, ahol a lejtős partú kiszélesedéseknél vízhordó és pancsoló népség gyűl össze, csajok trécselnek a nagy fák árnyékában, a vízig nyúló gyökerek között. Szumba büszkeségeit, az aprócska lovakat úsztatják barnabőrű srácok, mások motorokat vagy autókat csutakolnak, fényesítenek a patak közepén. Azután megint rozsdaszín avarral borított tikfaerdős dombok.
Egyészen lírai leszek itt a végén a teraszon, miközben a mindenféle pálmák gyümölcseiből erjeszett és párolt szumbai pálinkát iszogatom, pedig valójában arról szeretnék írni, milyen kicsinyre is szűkültek azok a foltok ebben a nagy világban, ahol a Természettel együtt élve, ahhoz alkalmazkodva és őt maximálisan tiszteletben tartva próbálnak boldogulni embertársaink. Ők ehelyütt még belebonyolódnak a régi szertartások kibogozhatatlan hálójába, mindent megtesznek, hogy a halottaik lovak és bivalyok hátán, rabszolgáktól kísérve jussanak a túlvilágra. Ez utóbbiakat manapság a „ház gyermekeinek” nevezik, és némi hollandus tiltásnak engedve már nem áldozzák fel őket a temetéseken. Erről nem sikerült túl sokat kiderítenem, de az bizonyosnak tűnik, hogy még nem olyan rég is akadtak a házaknak kivételezett gyermekei, akik komoly figyelemtől övezve asszisztáltak a temetéseken, feldíszítve, ikatba bugyolálva. A lábuk ekkor már nem érinthette a földet, segítők ültették őket a hatalmas monolit kősírok tetejére, majd reggelre „valamimód megtalálták a módját, hogy kövessék a gazdáikat”. Én méregre gyanakszom, de nem lenne rossz, ha akadna a kérdésben legalább egy lelkes néprajzos a környéken.
Valahol a szállásunktól nem messze a helyi erők énekelnek az éjszakában. Meg nem tudnám mondani, ugyan miről és mivégre, de igen lelkesen és hagyományosnak tűnő módon teszik.
Én meg továbbra is azt szeretném valahogy megfogni, valamimód megfogalmazni, hogyan halnak meg spirituális értelemben ezek a gyönyörű falvak.
Remek kalauzom, Roxana Waterson egészen precíz könyve a dél-kelet ázsiai hagyományos építészetről aprólékos gonddal járja körbe a témát, bár inkább arra koncentrál, miként kellene értelmezni mindazt, ami nekünk megmaradt így a XXI. század legelejére. Én meg inkább azt látom, hogyan múlik el ez az egész, hogyan halnak meg ezek a csodás házak, egyik a másik után, álljanak akár a mai idők városkáit strázsáló hegyormokon, akár a türkiz vizekkel, fehér homokkal ölelt tengerpartok mészkőszikláin.
No majd talán legközelebb.
szeptember 15, Sanur, Bali
Még némineműség pápua-viszonylatban.
Nyilván rettentő keveset láttam belőlük, azt is csak súrolva és korántsem elmélyülve.
Jayapurában, a tengerparti fővárosban azért már jól látszik, miként keverednek a helyi erők az újdonsült jövevényekkel, mint oldódnak el a nagy szigetországi kulimászban.
Ez egy modernnek mondható város, a fekvése gyönyörű, ha összehunyorított szemmel nézi az ember, akár Rio is lehetne. Buja hegyek, a domboldalakra felkapaszkodó szegény házak, este a girbegurba öböl túlfelén, a legmagasabb orom tetején jókora kereszt világít az éjszakában – mégha nem is a Corcovado Krisztus-szobra. Nappal azonban már az is látszik, hogy az éj feketéjén, a feszület környékén villogó vörös fények csak a magasfeszültségű vezetékek piros-fehérre mázolt, borzasztó támpilléreit jelezték, és semmi egzotikus vagy felemelő nincs az egészben.
Ez például elég fontos különbség. No meg persze az, hogy nincsenek körben homokos partok, minden öbölben rögtön a hideg és mélykék óceán kezdődik, a svájci mintájú négycsillagosban azonban magától értetődően üldögélnek a gazdag pápuák és a gazdag fehéremberek vegyest, a bárénekesnő kíváncsin pillog az érkezőkre, arccsontján az átlagosnál kicsit erősebb, fekete pápua pihe.
A központi piac betonépülete mellett pápua faragásokat áruló boltok előtt kisiskolás egyenruhákban vigyorognak a jávai és batak és celebeszi felmenőjű gyerekek a hasonlóan öltözött őslakos lánykákkal. Vihognak és csivitelnek a nagy indonéz közös nyelven. Kicsit arrébb, a Sentani-tó mellékén, a hasonló nevű nép tagjai a bentebb lakóknál finomabb vonásokkal, kevertebb vérrel árulják a portékájukat – jelen esetben a helyi népművészet alfájának és omegájának tekinthető, fakéregrostból összekalapált „papírra” festett képeiket a paradicsommadarakkal, meg a csiszolt kőkorszak csúcstermékének számító, igazán remek kőbalta-fejeket.
Ugyanitt pápua legény birkózik a hullámokkal a csónak végében, míg a fehérember végre megérkezik a néhai indonéz rendőr-pápa kifőzdéjébe. Ez utóbbi lábakon áll a vízben, közvetlenül a tó partján, úgyhogy a hajóról rögtön a teraszra léphetünk, a mosdó környékén nevezett teleplecsnizett úriember egyenruhában pózol tábornokokkal, holland szélmalom előtt mindenféle felrajzszögezett fényképeken, mintha évek óta minden hónap dolgozója ő lenne. Ezután a fehérember úrimód befalatozik hallal, rizzsel meg rákkal, s végezetül iszik a szirszak istenien édes és savanyú gyümölcslevéből.
Este Jayapurában a tenger mellé épített halsütő-étterem kopott deszkáin halványbarna bőrű pápua lány mászkál világoskék pincér-egyenruhájában. Hozza az indonéz módra elkészített csirkét és rákot és tintahalat, míg hátul a faszénparázs füstjében pácolódva jávai srácok sütik a friss halat, ami az asztalunkra kerül (gyöméres-fokhagymás, meg csilis-édes-ecetes, meg csilis-szójaszószos-fokhagymás mártásokkal).
De a helyi-helyiek valamiért – talán megszokásból – még mindig eszik a partokon terpeszkedő szágópálmák technokol-szerűen ragacsos és nyúlós, áttetsző hozományát – köretnek. Hiába, a legutóbbi időkig ez volt itt a főétel és nem a rizs, ami egyelőre még nem is nagyon terem a pápua földeken. Felbukkan azért itt-ott, az elmúlt pár év minden egyéb jövevényével, kecskékkel, marhákkal, lovakkal, csirkékkel, kókusszal és banánnal, meg persze celebesziekkel, amboniakkal és mindenki mással.
Amboniból mindjárt itt egy közepesen csinos énekesnő a halsütő-étterem színpadán, egy közepesen ügyes billentyűssel egyetemben, s úgy énekel, hogy az ember álla ismét csak leesik, hogy milyen remek dalosok ezek az ambonézek.
Mindeközben gyülekez a nekik fenntartott asztalokhoz a batikolt inges muszlim középosztály, s mialatt odakint az utcán az énekszótól és a sült hal illatától jókedvre kerekedett jávai kiskatonák széles mosolya világít az éjszakában, nekem módom és kedvem adódik szemrevételezni egy újabb muzulmán szépséget, aki sötét kendőben, fiatalon és a batikolt inges középosztálytól körülvéve mereng az étlapon, a nyaka karcsú, szemöldöke ívelt és fekete, tejeskávészín ajka félig elnyílva, ahogy olvas. Ebből is látszik, hogy ha valaki, hát Allah tényleg nagy.
Először furcsa látni a kifestett pápua lányokat, de azután ezt is megszokja az ember, csakúgy, mint az ősi emberekből verbuvált különféle személyzeteket, no meg a rendőrség-katonaság mezében felbukkanó helyi erőket.
Itt már látnivaló, hogy bizony a pápuák is képesek jól elhízni, ha akad mit a tejbe aprítani. A választási plakátokról szélesen vigyorgó, jóltáplált helyi politikusok biztatják a polgárokat a szokásos maszlaggal a leginternacionálisabb szabványok szerint, hogy rend meg biztonság ésatöbbi, együtt majd biztosan sikerül…
A konokabbak azért az elvesztett függetlenség kivívásának álmával időnként összegyűlnek, akár a wamenai futballpályán, akár a másik sportmezőn, a jayapurai reptérrel szemközt, ami testmozgásra csak annyiban alkalmas, hogy a rendőrség időnként elzavarja a nemrég meggyilkolt függetlenség-párti politikus partvonal mellé helyezett sírja mellől az ott protestálókat.
Iszonyú nagydarab, kövér pápuák billegnek kacskán a végletekig széttaposott cipőikben a kormányegyenruháikban, mások ifjan és soványan, tökéletes angolsággal viccelődnek és igazítanak útba a hotelportákon, vagy félmosollyal újabb Bintang típusú söröket adnak ki a divatból lassan kimenő karaoke-bárok söntéspultjainál. Eközben odakünn, a bár bejáratánál, az akvárium-szerű kirakatban manadói és egyéb észak-celebeszi szegény és rosszlányok sms-eznek, míg várják a hercegeket a fehér lovon.
Mi odabent Edisonnal komótosan kortyoljuk a söröket, merengünk azon, hogy a seregbe besorozott pápuák a legszebb birodalmi hagyományokat követve, messzi szigeteken szolgálják a hazát. És amíg a színpad egy (a plakát alapján) egészen hülye kinézetű jakartai pop-bandára vár, csak nem gyűlik az éjszakai dalolásra váró tömeg, én pedig a vörös lézerpontokat figyelem, mint kúsznak-másznak a falakon meg a padlón, keresztül a kisbintangos üvegeken, meg a szegfűszeges cigim parazsán.
szeptember 13, Wamena
Először ’38-ban repültek a völgy fölé bátor aviátorok, harminc év múlva már a népszavazás is megvolt, hogy a pápuák (legalábbis az a kiválasztott ezer szavazó) bizony Indonéziához szeretnének tartozni, és nem bánják, ha nem függetlenek.
Nem tudom, hogyan csinálnák egyébként, hol lenne a kiművelt emberfők sokasága, amikor vidéken – és ilyenből azért elég sok van – az iskolákban nincsenek tanárok, hat osztályra jut kettő, és csak azok a gyerekek járnak oda, akiknek a szülei ezt így akarják, mert megoldják a ház körül nélkülük is. Egyébként a potenciális nebulók fel-alá lófrálnak a dombokon, a gyönyörű hegyeken és kíváncsin bámulják a fehérembert, amíg az átkászálódik a kerítések kapujanincs átjáróin, furcsán, több szólamban énekelnek, rikoltoznak, integetnek utánunk, a hangjuk száll végig a völgyön.
Kár, hogy nem értek a botanikához, pedig a növények javarésze bizonyára őshonos, jó lenne többet tudni róluk. Ráadásul mindegyik egy picit más, mint az általam ismertek, inkább tartoznak Ausztráliához (a banán és a kókusz is csak friss jövevény errefelé) – vagy csak az én szememnek tűnnek annak? Ez egy érdekes párhuzamos dimenzió itt nekem.
A telekhatáron furcsa, ágas-forma kilátófák, hogy az ősi emberek onnan pásztázzák a vidéket, ki jár a határban, idegen, barát vagy ellenség? De ami jön, az leginkább új, a legtöbbje igen fura, olyannyira, hogy egyből nem is alkalmazható, de gondolom előbb-utóbb mindenütt lesznek csirkék és baromfiak, azután áram és rögtön utána a parabolás tévé.
Bátor pápuák már most is büszkén tülkölnek a motorokon, ha az aszfaltutakon sísapkásan, vigyorogva közlekednek – már ameddig lehet. Az úthálózat a völgyben csak egy gyönge pókháló, aminek a közepén Wamena ül, de egyik szála sem lóg a hegyeken túl messzire, nem érnek el a tengerpartig, ide minden repülőn érkezik. A tojás, a benzin, de még az autók is, nagy teherszállító gépeken, amiből egy-kettő bizony lehull a felhősipkás hegyek között.
Nevezett alakzatokon ahol nem látszik a mészkőalapzat, ott mohamód belepik a domboldalakat a kertek, a fák, füvek és bozótosok és zölddel rajzolják meg a furcsán elkopott hegygerinceket.
Mi meg ott csetlünk-botlunk az úttalan-utakon, a kerítéseknek támasztott lépcsőféléken előkászálódnak a pénisztokos háziurak, huhogva, örömmel rázzák a kezünk, a gyerekek elkunyerálják a műanyag flakonokat, és fúj a szél, a pápua fákon susogva játszik, hogy olyan a hangja, mintha nagyon távoli repülőgépek több szólamban zúgnának. Erdőhang.
Még itt vannak az őslakók által teremtett szellemek, tán néznek bennünket értetlenül, utolsó lakói ennek az élő világnak, ahol mindennek lelke van, a háznak, a mezőnek, a szélnek, a köveknek, hegynek és folyónak.
A fehérember mindebben természetesen már nem hisz, de azt azért néha csendben megjegyzi, hogy a kimondott szónak bizony hatalma van, hogy az akarat és a képzelet teremteni képes, valamint gyógyít – testet und lelket egyaránt. De csak megmosolyogja ezeket az embereket, a szertartásaikat és azt mondja, uggyan kérem, ilyen nincs.
Bátortalanul azért ideírom, hogy ma annak az utasomnak ment ki a bokája a hegyen, aki tegnap eltörte a falufőnök íját, amivel lelőtték az áldozati malacokat.
Semmi több, csak úgy mondom.
Vegyük olybá hogy, ismeretlen kultúrák találkozása volt. Az fix.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezen a más vidéken nem tudjuk függetleníteni magunkat a helyiek által teremtett dolgoktól, a számukra valóságos világuktól, belelógunk, kiszorítjuk, elpusztítjuk a csodás képzeletüket, a szellemük által létrehozott szellemeket, jókat-rosszakat egyaránt.
De még talán itt vannak és néznek, hallgatnak, figyelnek a szélsusogásban, a felhőkben, a fákban, a csúszós göröngyökben. Csak csöndben leskelődnek, mielőtt elpusztulnak ők is, ahogy a teremtőik lassan feloldódnak ebben a nagy modern katyvaszban a lehasznált pólóikkal, a vaskos lábaikkal, a bátortalan, szégyenlős mosolyaikkal.
És nem értik, miért.
Wamena, 2011. szeptember 12
10 évvel és egy nappal az Ikertornyok után
Meglehetős fáradtan körmölök itt Pápuaföldön, mivel a gépünk hajnalban indult, inkább csak szunyókálni, mint aludni tudtam rajta, és még letudtunk egy könnyednek szánt gyalogtúrát is a környéken a Baliem-völgyben, némi szárazfából ácsolt hidakon való csatornaátkelésekkel és tereppel megspékelve.
Összeszavakat a keverem. Egy kisebb kancsó feketekávét (kopi hitam) töltögetek magamba, hogy ébren maradjak.
Itten kérem tényleg valami más. Mármint ez a bazinagy sziget. Titokzatos és ősi, vad és tele megszelídült pápuákkal. Akik reptéri várótermekben üldögélnek pikáns izzadtságszagban és jamaikai színű sísapkákban, göndör, feketefürtű hajjal, amiről a nevüket is kapták. Negyvenezer éve bóklásznak a nagy mészkődarab vízvájta völgyeiben lándzsarázva (shaking spears) és gumósokat eszegetve, a környezetük által fejlődésképtelenre ítélve, mély olajos, bús tekintettel, manapság bátortalan vagy elbizonytalanodott mosolyokkal.
Mostanra nyakukba szakadt ez a fenenagy civilizáció. Miszerint civuldizáció, ahogy Kölyök írta Tarzannak annó a búcsúlevelében, mielőtt New Yorkba szökött volna valami tehergőzösön.
New Yorknak itt nyoma sincs – a Coca Colát és társait leszámítva – Wamena a nagyváros, a földszintes házaival, poros útjaival és lepattant becakjaival, csak innen-onnan dugja fel a fejét holmi modernebb templom, hogy ezek a szegény, időnkívüli párák tudják, mit kell csinálni vasárnap. Hogy mi az a vasárnap egyáltalán.
Nyilván üldögélni kell a kormányzósági szállóvá felturbózott, néhai ledurrant hotel ajtajában a fehérembernek eladásra szánt kőbaltákkal, disznóagyaras, madártollas díszeikkel, kaurikagylósan, koszos meztélláb avagy gumicsizmában. Kifejezetten eklektikusan öltözködnek ezek az ősi emberek, büszkén, hogy már ezt is lehet.
De nem nagyon értik ezt az egészet. Kíváncsian, talán vágyakozva nézik a nagy fehéreket, meghunyászkodva a rátermettebb, betelepített jávaiak és szumátraiak előtt, és érzik, tudják, hogy ők valami mások. Fehéremberszemmel kifejezetten furcsafejűek. Talán az orruk, igen az bizonyosan, és a szájuk. A mozdulataik.
Nehéz összerakni, megemészteni nekik az elmúlt ötven évet, hogy már nem úgy kerek a világ, mint azelőtt, talán a jó és rossz szellemek is végképp összekavarodtak, vagy csak a rosszak győztek és valahogy úgy alakították a dolgokat, hogy ebből már soha többé ne lehessen jól kijönni. Az ő életformájuk kénytelen volt meghajolni a repülőgépek, az acélbalták, autók és az indonéz hadsereg előtt.
De nem csak ők mások, az egész táj ilyen. Érezhetően különböző, még ha nem is teljesen idegen. Sahullandi fák és bokrok, ősi páfrányfélék, furcsán ismerős fenyők a zuzmós törzseikkel, a kérgük nem is hámlik, de lefoszlik róluk, alatta sima és barna, mint a mahagóni, úgy állnak, mint egy orosz nyírfaerdő, de a koronájuk nem tömör, inkább görbe ujjakként mered a szélbe, ritkás ágakkal, bizakodón. Itt voltunk, itt leszünk, ha meggebedtek is, ti onnan a Wallace-vonal túlfeléről! Más bokorfélék tűlevelei inkább tüskeszerűk, emitt sárga és lila orchideák, amott derékig érő fű, a kalászaik olyanok, mintha egy törpe nádas buzogányai lennének, meg fikusz-szerű, viaszos, hőség és víztűrő levelek és egy ragadozómadár, amint egy süvegcukor-forma szalmakazalról vagy szikláról nézelődik. Körben izgalmasan szép hegyek.
Mélybarna, félig sem áttetsző, tőzegszín patakok és folyócskák tekeregnek mindenütt, a legtöbbjükből kacskaringó öntözőcsatornákat formálnak, hogy körbefollyák az édesburgonya dombágyásait, közöttük a tárógyökér jókora levelei kandikálnak elő, ránézésre kálának gondolná az ember.
A patakok-csatornák fölött kiszikkadt fákból és ágakból, szögek nélkül összerótt hidak ácsorognak, alattuk a víz csak átcsorog, nem hömpölyög. A sár finom szemű és szürke, befolyik a szandálomba, úgy csúszkál benne a lábam, mintha agyagba léptem volna.
Körben innen-onnan a pápuák fűzsúpos kunyhóinak a teteje látszik, minden el és lekerítve gyökér és faágkarámokkal, hogy a szertekószáló malacok, ezek az aprólábú vagyontárgyak szét ne túrják a gonddal művelt kerteket. A disznókat azután alkalomadtán, ha az ünnep vagy a varázslás úgy kívánja, mindenféle növényekkel és forró kövekkel bélelt neolitikus verem-kemencékbe vetik, hogy végre felváltsák a gumós zöldségek egyhangúságát.
Így bukkantunk egy danik lakta kis falucskára – bár helyesebb lenne egy nagycsaládról és a hozzájuk tartozó épületeikről beszélni –, ahol mindmáig külön éjszakáznak a férfiak és a nők (a pulyákkal), ahol a kanosabb férjek néha átosonnak éjjelente az asszonyhoz, hadd tanuljon valamit a gyerek. Mert a szex/üzekedés csak így megengedett, a gondosan összerótt kerítésen kívül földre hulló embermag rontást hoz, mert odakünn, az idegen terület, az a rész a többi szellemeké, oda hajítják, űzik ki a valahogy házon belülre keveredett rossz lelkeket. Hogy eltávolítsák a rontást, hogy meggyógyuljon a klánfőnök öregember (orang tua) lába végre, ezért gőzölődik a földből, sziklából, növényekből összeliánolt kemencében három áldozati malac is, míg körben az ünnepre/varázslásra összegyűlt szomszédság és apró kutyák sertepertélnek, és valahogy sokkal kevésbé romantikus az egész, mint a híres felfedezők fényképein.
Zacskómellű öregasszony kínál mindenféle portékát a fehérembernek, ha már így hívatlanul, de mégis erre keveredtek, de ő maga nem nagyon érti ezt az egész kereskedelmet. Nem alkuszik, ő cserélni akar valamit valamiért, úgyhogy rajta maradnak az évezredes mozdulatokkal összefont tarsolyok és nyakbavalók, a tökszár pénisztokok, a kakastollas fejpántforma díszek és a disznóagyarak, amiknek kellett vagy tíz év, mire ilyen szépen felkunkorodóra megnőttek.
A fiatal népségen már mindenféle pólók, az idősebb férfiak pörgevégű tökszár-töktokokban nézelődnek, míg persze el nem törjük a szertartási íjat csak úgy próbából, mert egyszerűen más az íj-felfogásunk. Ezt a félig ruganyos faágfegyvert ne akarjuk jó őseink visszacsapójához mérni.
Így azután majdnem tönkretesszük, de legalábbis megzavarjuk a gondosan kimókolt szertartást, megtörjük mindazt, amiért mindannyian idegyűltek, de legalábbis már nem megy olyan frappánsan a szépen kitalált mutatvány, mint nélkülünk. Kétségbeesetten néz az orang tua, hogy most mi lesz (a lába gyógyulásával), mi pedig fizetünk, mert nem akarunk rontást hozni se magunkra, se őrájuk. Mert ők ebben hisznek, nekik így kerek a világ, nem tudják, nem nagyon akarják csinálni ezt az újat, csak a vagány fiatalok, akik bekívánkoznak a wamenai metropoliszba. Ott már nem érvényes az adat, a hagyomány, ott már nem kell feltétlenül megtartani, ott a szigorú alkoholtilalom miatt ugyan édesburgonyából kell rossz szeszeket csinálni, de attól azután be lehet rúgni annyira (három embernek kell hozzá vagy egy fél vödörnyi), hogy végre magabiztosan álljanak a terepjárók elé, ifjan, szakállasan és seggrészegen, hogy csak ötvenezer rúpia árán mehetünk tovább.
Elhajtódnak. Nem lesz ebből így már semmi.
Ahhoz sok iskola kellene, és sok jó pápua tanárember, aki nem lekezelően bánik velük, hanem oktat, nevel és szórakoztat, hogy az ifjoncoknak legyen esélyük a városban és azon is túl. Igaz közben a műveltségükkel elveszítik a saját kultúrájukat, de beszélhetnek angolul, szállodaportákon és éttermekben és egyéb szolgáltatásokban boldogulhatnak, hogy legyen pénzük, amit hazaküldhetnek a családnak, mert a magántulajdon fogalma minden globalizációs humbug ellenére csak nem megy a fejükbe.
De azért lassan csak megértik, hogy nem lehet minden közös, mert akkor nekik ugyan mi marad? És már el is veszítettek egy jókora darabot abból a nagy, abból az értetlen pápua szívükből.
Kérném szépen itten freeblogilag történt holmi baleset és ezek a kretének így elvesztették pár bejegyzésemet. Igyexem majd pótolni, mert ellenben velük én elmentettem ezeket.
Az ember esze megáll. Mi lesz itt, ha egyszer majd elfogy az áram is?
2008, október 18. Meybod és Iszfahán között a buszon.
Körül a sivatag. Nem homok, nem kő, inkább végtelenül elnyúló, szikkadt fűcsomókkal pettyes szürke és tejeskávészín por, ami valahogy hegyekké gyűrődik a láthatár kétfelén. Előttünk a horizontra kanyarodik a fekete aszfaltcsík – esténként ezüstszínben tekereg a telihold fényében, kétoldalt fehér fényvisszaverő kígyószemek sora a reflektorok kévéiben.
Egyes zöld irányjelző táblákon olajkoszos zászló vagy kendő szakadt cafatjai liffegnek a szellőben.
Talán néhány szót Yazd tikkadt városáról, amely ebből a fakóbarna agyagporból vétetett, s csendben elfekszik egy forró, lapályos katlanban. Századévek óta mit sem változott, pontosabban ugyanazon ívek, formák, hagyományok alapján tapasztják szalmatörekkel karcos darabjait, ugyanúgy rakosgatják a tompasárga tégláit, amivel a lapos tetőket fedik. Ugyanúgy építik az agyagtéglákat falakká, boltívekké, kupolákká és lépcsőkké, ezekkel a boltívekkel fedik a szűkebb sikátorokat, hogy védjenek a kegyetlen napfénytől és így hűvös, felszíni csatornahálóvá alakítják az utcákat. Ezeken csak a hangos motorok vagy egy-két kordé fér el, néhol még kő vagy aszfalt sincs, csak rozsdás, porlepte redőnyök kétfelől, agyagszag és egy ránézésre döglött bazársor. Miklós azt mondta, péntek van, azért ilyen, de szerintem halott volt.
Egy ilyen fedett, boltíves sikátorba vitt minket vacsorázni Miklós, olyan úton, hogy nekem eszembe nem jutott volna ezt választani, ha éttermet keresek. De ezekből a szűk, rozsda és porlepte, vastag faajtós sikátorokból titkos udvarok, titkos kertek nyílnak, meg elhagyott házak kiszáradt mandulafákkal. Másutt ezek a helyek nagyon is élnek, éttermek és szállodák lettek a régi kalmár-udvarházakból szökőkutakkal, rózsákkal márvány és alabástrom-medencékkel, tükördíszes szobákkal, ejtőzésekre való teraszokkal, a falaikon fehér és barna stukkóminták virágokkal, állatokkal, indákkal és mindenféle egyéb geometrikus mintákkal.
A házak között széltornyok nyúlnak a magasba barna agyagból és sárga téglákból, függélyes szemekkel, amelyek fogságba ejtik a város felett a szeleket és leviszik azokat a perzsaszőnyeges díványokon hencserező gazdáik lábaihoz. Annyi csak a dolguk, hogy lehűtsék a gránátalma sörbetet, a levegőt, a kristályüveg teáspoharakat, melyek dombormintásra kalapált ezüst és réztálakon várakoznak a háziúr keze ügyében.
De ugyanígy hűtik a közösségi tereket is, a ciszternákat, melyek tojásdad téglakupolája alatt kristálytiszta víz csobog. A qanatnak nevezett lassú esésű föld alatti csatornákon jut ide a víz a hegyek lábaitól, kilométerek hosszán, szűken és sötétben. Másutt a széltornyok összegyűjtötte száraz lég jégvermekbe fú be, ahová a trükkös, többszintes fénybejárásoknak köszönhetően mélyen a föld alá is megtalálja útját a napvilág. Itt hűvös van, félhomály s a qanat hűs és sima vize fölötti fakereten datolya, narancs és gránátalma aszalódik.
Vagy fölkap az ember a tornyok mellé, a tetőkre, hogy onnan bámuljon végig ezen az egybefüggő, agyagbarna monstrumon, a perzsa városszövedéken, amiből minaretek kékcsempés ujjai mutatnak az égre. Innen látszanak a siíta passió-játékok szamárhátíves agyagpavilonjai, itt tetőről-tetőre száll a pillantás, beomlott árkádok, porrá eső romok felett, kupolákra, agyagdómokkal ékes tetőzetekre. Kicsiny lyukakon hullik csak beljebb innen a perzselő fény, boltívek fölé rakott apró kupolák jelzik, merre kanyarognak odalent a hőség elől menekülő, fedett utcák. Azt állítják a helyiek, Marco Polo óta ugyanilyen itt minden.
A városszövet testén olykor zöldet is látni, rejtekudvarok égrenyitott négyzeteit, házakat, ahová nem tudni, miként juthatna el az egyszeri utazó. Ő csak áll, és szemét árnyékolva ámul a sivatagra épített csodán, az emberi leleményen és élnivágyáson.
Mindezek után Iszfahán a kertjeivel, parkjaival, kékcsempés, óriáskupolájú mecseteivel, a folyó (!!!) felett átnyúló téglahidakkal, a fakó lombú allékkal és fűvel szegett sugárutakkal, a tiritarka kirakatokkal vagy a kavargó bazár a tömény fűszerillattal már bohém és gazdag, romlott és vizes, és él és mozog és lélegzik.
A Mindenható és Könyörületes Isten nevében…
2008, október 16 – Perszepolisz és Yazd között a buszon
Már megint ez az elkezdés.
Naqs-e-Rosztam sziklasírjai előtt a parkolóban csendben morognak a légkondi miatt a kitikkadt turistákat váró buszok. Sárga, zöld, csillogó országúti erődök a felhő nélküli, tűző napon. Hátul, a fakó szirtfalakon ó-, és közép-perzsa királysírok és dicsőségről mesélő domborművek. Qva meleg.
Hát mitis? Ebbe az Irán-témába már párszor beletört a bicskám, s nem is most fogok kerek és összefüggő történettel előállni. Inkább arról, hogy mi is az, ami megváltozott. Mert a nagy körforgásból és átalakulásból itt sem tudják kivonni magukat a helyi erők.
2000-ben voltam itt először, egy olyan nyavalygós úton, hogy csak évek múlva tudtam nagyjából jó érzéssel visszagondolni rá.
Lassan eltűnnek, kikopnak a régi autók. A Paykan (miszerint „Nyíl”) típusú, helyi gyártású csodák. Dizájnjuk a sah idejéből, azaz ’79 előttről. Ezek egy része még ma is műxik, szemből a 105-ös jó Škodákra hajaznak. A régi, fullextrás, kidekorált, pöccen tartott, tűzpiros Merci-népbuszokból már alig látni. Helyettük Volvók, titokzatos kínai típusok, légkondi és társai. Kifejezetten megritkultak Khomeini és Hámenei ajatollahok portréi. Annak idején nyomdatechnika híján óriási, általában kézzel festett, gyakran tíz méteres, házfalnyi felületekről szigorgatták a népet, ma már némely mártírhalált halt iraki háborús hősök is inkább nyomtatva szakállasak, vagy ha nem, hát csempéből.
Nem is tudom, hogyan lehetett egy tizenméteres vászonra úgy megfesteni Khomeinit, hogy jól is nézzen ki és ne kezdjen el röhögni az ember az aránytalanságok miatt. (Monnyuk azok biztos nem kerültek közszemlére.) Vagy sablon kellett hozzá, vagy az alkotó kisujja lehetett olyan. Ezek az óriásportrék ma is szigorgatnak persze, de már nem úton és útfélen, inkább csak iszlám szervezetek épületein és környékén.
Úgymint például Hámenei alatt a forradalmi gárda géppisztolyból és Allah nevéből összerakott kalligrafikus logója/címere.
Komoly a lazulás. A nők mernek színesek lenni. Csador helyett kiskabát (óperzsául mantó), tarka kendő, farmer és sportcipő. Frufru szőkítve, a szemek gyönyörűek.
Egy ideig volt egy olyan elképzelésem, hogy mivel az arc és a szemek adják el a nőket errefelé (hacsak anyu ki nem lesi menyét a fürdőben), egyfajta természetes erekció alapján az elmúlt ezer évben elszaporodtak a gyönyörű női pillantások, mert azok a versenyképesebbek. De asszem inkább az apák adják el a lányaikat (anyuval), akiket lefojt ez a görcsösen akart tradícionalizmus, ami, mivel nem belülről fakad, és ez a fenenagy globalizáció sem támogatja, elég mesterkélt és hamis, és a többségnek szerintem ki van tőle a faxa, avagy a sunája.
Bele sem merek gondolni, mi minden történhet egy teheráni házibulin (monnyuk észak-teheránin, mert ott laknak gazdagék), amikor a nettel, mozival és elfojtott szexualitással megvert ifjak elszabadulnak. Szerintem ott lennék szívesen. Láttam öt fruskát egy kocsiban kendőben, elszabadulva, amint sikítva/vihogva tolták egy félreesőbb park útjain, mint aki megbolondult. A Kaszpi-tengertől egy kőhajításnyira. Csaj vezetett természetesen.
Ujjatlan, csiricsáré, kihívó és mélyen dekoltált ruhákkal tele vannak a kirakatok (otthoni használatra – kendő nélkül), a pasik már kifejezetten színesek (no nem a bajszos-szakállas pártkáderek) és a női kiegészítők is tarkák. Egynémely csadorok merdek szabásáról már nem is szólok, ahhoz a csajok jobban értenének. De ha az ember lát egy fekete, libegő csadrot, akkor lehet, hogy alatta a púp egy Hello Kitty-s hátizsák, alóla farmernadrág vége és sportcipi látszik ki. A tollászkodást az ima elé helyezők a festhető és púderezhető arcfelületeket maximálisan kihasználják. Noha a kendők miatt nem érvényesülnek igazán, a melírozott, besütött/csavart hajak igazán mennek – ezeket emeleti, utcáról nem látható fodrászatokban bodorítják, zselézik és lakkozzák. Nyilván nem az utcára szánják, de egy szállóportán azért már meg-megcsúszik a pókhálóvékony selyem kendő, ha valaki egy stramm perzsa sráccal flörtöl. Vagy a korzós sétán kilóg a szép lófarok a hát közepéig, hogy az ember körülnéz, elő ne keveredjen valami forradalmi bajtárs, hogy megrovóan figyelmeztesse a szabados fruskát. A nők általános elnyomásáról nem tudok példákat, ellenben a partnerirodánk teljes nyugat-európai beutaztatási részlegét egy negyvenes teheráni szingli csaj vezeti, kocsit hajtva pörög végig a városon és gyűjti a cipőket. Az egyik legnagyobb iráni utazási irodáról beszélek. Európában a turisztikai vásárokon is csak azért hagyja magán a kendőjét, mert így mindenki emlékszik rá. Amúgy is.
No de vissza a hajzseléhez! Talán ez a legszembetűnőbb 2005 óta, mintha hirtelen engedélyezték volna, mint a mobiltelefont (amivel az ember fel tudja venni mozgóképbe a haverja akasztását, mert az megerőszakolt egy lányt falun). A pasik pedig, szinte a kendős lányok helyett, meghökkentő és vicces és kísérleti sérókkal rukkolnak elő, amit néhány poszteren kapható, modernkori idióta diktál – gondolom helyi celebek vagy mik. A legtöbbje olyan, mintha homlokcsúcson dobták volna egy hógolyóval és úgy maradt a haja.
Szóval lazul a rendszer.
A legutóbb úgy gondoltam, hogy ha lesz még egy forradalom, azt a nők fogják csinálni, mert ha meglátnak egy piros hímzést a mindörökre fekete ruhán, az már a paradigmaváltás előszele, hogy lehet másként is, színesebben, lazábban és már vége is a régi jólbevált világnak. Egy-két helytől eltekintve nem hiszem, hogy ma is úgy megdobálnák a csoportot, mint 2000-ben, az első úton (igaz akkor is csak a sötétből és egy-két kaviccsal), akkor még titkosszolga is felült a buszunkra és végigkérdezgette Miklóst. Gondolom lett belőle egy remek jelentés valahol. A rendőr már a múltkor is csak azért jött oda az utcán, hogy azt mondja: „Welcome in Iran!”.
Ezzel együtt azért érezhetően szigorú a hely, és bizony előfordulhat, hogy nem a sah emberei visznek el, de a forradalmi gárda vagy valami iszlám titkosrendőrség a keményfejűbb fajtából.
De nem vagyok benne biztos, hogy nem folyik-e máris egy afféle csendesebb forradalom, ahol nem kell kivégezni embereket és börtönbe vetni másokat, hanem végül szépen lassan felpuhul az egész (mint Kínában, ahol, hogy a hatalom megmaradjon, a fejesek kénytelenek engedni a maguk módján). Aztán végül, elképzelni sem tudom, mikor, nagyjából elmúlik, megváltozik minden, vagy legalább a csajok, ha akarják leveszik az utcán is a kendőt. Bár a csuda sem tudja. Ha az ember egész életében kendőben mászkál mások előtt, igen kényelmetlenül érezheti magát, ha hajadonfőtt kell lennie. Meztelen kvázi.
Most, hogy éppenséggel körben a világban dőlnek össze a bankrendszerek, éppen bármit el tudok képzelni. Majd jól meglátjuk…
Miről is még? Iszfahán bohónak és világinak tűnő városáról, a – hogy is mondta Miklós? – megereszkedett lombú platán-allékról, az elképesztő szimmetriájú kék csempés mecsetekről, vagy a csador alól kivillanó bokákról, miknek kedves férfitársaim, a folytonos elrejtettség okán bizony komoly súlyuk van. Vagy arról, hogy a férfiember milyen kényelmetlenül érzi magát és félrekapja a tekintetét, ha a társaságában egy perzsa nőnek a nyílt színen kiszabadul a haja a kendő alól.
Nem is tudom elképzelni, milyenek valójában – az otthonukban – a perzsák, mivel csak az utcán láttam őket, az össznépi színjáték során, s csupán piciny részletek utalnak arra, hogy ez csak a felszín.
Miféle mély és keleti és érző lélek lakik ezek mögött a kendők és zakók mögött, ahol még a magukat példásan megjátszók (fegyelmezők?) is felvállalják a nyilvános bánatot, elgyöngülést, fájdalmat és szerelmi csalódást a költőfejedelem Háfiz sírjánál, ahol a teázókban igazi megbecsülés jár a legtöbb verset ismerőknek, és arról kérdeznek, én ugyan milyen magyar poémát mondanék nekik, ahol a taxisofőr a megadott cím helyett sírva viszi el az utasát az őt elhagyó kedves lakásához, hátha megpillanthatja, ahol rózsás-szívecskés kis füzetekben kapni az összegyűjtött frappáns sablon-smseket mindenféle léthelyzetre, de leginkább szerelemre…
Nyugaton talán mindez avíttnak rémlene, de itt érzi az ember igazán, hogy ez sokkal tisztább, naívabb, emberibb, barátibb és őszintébb. Pökhendi lekezelésből és fura pillantásokból is kijut – noha koránt sem annyi, mint a baráti érdeklődésből, kíváncsiságból, büszkeségből és mosolyokból.
Itt a szerelem talán még nem ürült ki teljesen és lett egy promiszkuitásos szvinger-party, a fontos dolgokat még mindig költői és régi perzsa nyelven jegyzik (az újságokat is), mert az utca nyelve nem nagyon méltó az írott formára, csak néhány modernitásban elszállt újító irodalmár számára.
Gondolom a szeretett lény alakja továbbra is akár a ciprus, a hangja csalogányé a rózsakertben ésatöbbi, amit a lehasznált és kiürült európai stílusunkkal csak megmosolygunk. Vagy már csak áhítozunk rá, mert egy ideje elfelejtettük a nagycsaládokkal, a vendégszeretettel és a mosolyokkal együtt. És persze nagyon is közösségi minden, már csak az iszlám okán is, ami nyilván alapból jól meghatározza, miként kell rendesen viselkedni Istennel, emberrel és állattal, ha tükörbe akarunk nézni. Ebben benne van az is, hogy azonosuljunk az önmarcangolásban, a veszteségben és a gyászban, ha a Kerbalában a szunnik által legyilkolt Huszeint siratjuk (több, mint ezer éve), vagy itt van a szúfi magyarázat az Istennel való egybeolvadás katartikus élményéről – ami szintén szerelem és bor, rózsa és csalogány, meg isteni nektár vagy tényleg csak részegség, bódulat és vágyak. Mindenki döntse el.
Háfiz tudja, de pontosan nem mondja.
2008, március 1, még mindig Benáresz
Arra gondoltam a minap, hogy ugyan nem nagyon értek a hidrográfiához vagy mihez, de alighanem a Gangesz vize folyik valamimód megtisztítva a fürdősben.
Megyek is mingyá lezuhanyok.
Jenőnek is azt üzenték SMS-ben:
„Fürggyé le a Gangeszbe!”
E rövid vietnámos kitérő után visszakanyarodnék kicsi és felettébb büdös naplófélémhez, elébb egy rövid megjegyzéssel, majd később Perzsiával. InsAllah!
2009, február 14, Bálint napján
Minekutána jól elfelejtettem erre a kirándulóhajóra magammal hozni a könyvemet, inkább írásra vetemedem, nincs sok kedvem odafent a szandekken jópofizni. Ők meg csak nézelődjenek nyugodtan. S nézelődöm magam is.
Ez a Ha Long-öböl azért elég szép. A szürke sziklák a zöldes bozóttal, s mindenféle indás, összefonódó dzsumbujjal télleg olyan méltósággal állnak itt, akár a legendabeli sárkány tarajának pikkelyei, szétszórva, szertehajigálva a zöldeskék vizen. Momentán fölyhős minden, egyik-másik gomoly egészen a sziklák csúcsára telepszik és eloldja a követ az éggel, mint egy elfolyó, szürkés akvarell.
Azért elég gáz ez a rengeteg luxus-dzsunka, ahogy itt jönnek-mennek, rajtuk a turistanép unottan koktéloz vagy filmez, míg a nagy vízjárók komótosan, morogva suhannak az öböl vizén. Néha álmélkodva felsóhajtanak, ah be szép is, míg a helyi lakosság mindenféle összemókolt csolnakokból néz fölfelé, bámulják gazdagékat, akik akár a jéghegy, akkora dzsunkáikon szépségtől aléltan koccintanak, szemük a távolban, nem a rozoga csónakokon, vagy a víz színén összesodródott törmelék, mocsok, cigisdoboz, műanyagzacskó, csomagolóanyag ésatöbbi keverékén. Aminek a javarésze egyébként pont miattuk van ott.
Ha pedig mégis feltűnik az obligát turistamocsok nekik, morcosan meg is jegyzik, hogy hát ezek hogy élnek.
Meg, hogy mi ezt nem így esszük, méghogy cukros oldalas, és ezek nem értik meg, hogy mi a salátát a főételhez esszük, meg lehetne jobb idő, föl kell venni a hosszúnadrágot. S ilyenkor a Ha Long csodája csak másodlagos.
Faszom. Mondanám, de mégsem.
Minden szikla aljára vékony kis övet mart a tenger a többszázezer éves árapállyal, szóval most derékban kissé beljebb az összes, megszorítva, mint a kövér ember szíja, hogy kibuggyan a szirtek kőhasa.
Nna, saját fehérembereim közül néhányan ideültek kávézni, csak nem nyugszanak a szandekken, nem is megy mostan ez a levélírás nekem.
No mindegy, holnap megyünk haza.
Hajónk a Bei Tho tourist Co.Ltd dzsunkájával versenyez éppen, amannak orrán faragott sárkány és bordó pólós turista fényképgéppel, a mellkasára írva szép fehér bötűkkel, hogy merre járt már a világon. A hajó mögé kötve kisebb csolnakok utaznak pórázra vetve, mi magunk is húzunk egynémely kajakokat.
Óvatosan ringunk, a dzsunkánk barna fája recseg, egyenpólós srácok várják, hogy végre mondjunk valamit, mit parancsolnánk. Hagyjanak békibe. Monnyuk.
Vezetőnk azt állítja, egy nagyobb fesztiválszerűség felé tartunk, egy halászfaluba. Úgy legyen.
Úgy lett. S megérte a dolog. Mint később kiderült, évente egyszer tartják ezt az ünnepet, s isteni szerencsénk, hogy két éjszakát töltünk a vizen, mert így van elég időnk olyan messzire hajózni. Kívül az átlagos turistahatókörön.
Ba Men a neve a (tenger)istennőnek, aki itten felügyel a dolgokra, s hogy jó kedve legyen, hoznak neki a halászok mindenfélét. Füstölőt, gyümölcsöt, levágott malacfejet a farkával a szájában. És eljönnek az öregek – bent üldögélnek a szentélyben, cigizgetnek, beszélgetnek, régen látták egymást, mosolyognak. Fentről mindenféle csilivili lóg alá, oldalt naívra festett főnixek és általában elég naívművészi az egész, a törött porcelánból kirakott teknősös darvakkal, bajuszos védőszobrokkal és a mázas tetőre mókolt sárkányokkal.
Mindenfelől jön az öbölbeli nép, rákászhajókkal és tintahalászhajókkal, gyerekekkel, szép ruhában az istennőhöz, labdával, hogy focizni lehessen a csigamorzsalékos homokban apálykor, ha már egyszer ekkora földdarab kerül a lábuk alá. A lányok csinosan ülnek a szentély kőkorlátján, drukkolnak és vigyorognak és latolgatnak.
Csak gyűl a nép, gyékénytetős lakóhajók jönnek, zöld és fekete halászbárkák, tetejükön lopótökforma, vastagburájú lámpák éjszakára, hogy megvilágítsák a zöldes vizeket, míg előbukkannak körben a mélyből a lények.
Megy a kurjászás meg a focimeccs, a szép lányok az árnyékban, hogy ne legyen még barnább a bőrük, pedig így is gyönyörűek a gyöngy fogaikkal, fekete hajukkal, fülükben a az mp3-lejátszó gazdagapukától, míg a duhajabb férfiak százezreket vesztenek kétszáz méterrel arrébb a „fej vagy írás” helyi megoldásán.
A szentély fölé szürke szikla mered, zölden szaladnak le róla az indások. A hajókon mindenütt a vietnámi zászló, és ordít, tülexik a nép, árbocon, fedélzeten, sajkán, ésatöbbin, amikor a sárkányhajók fenenagy dobszóval, kolomppal meg sípolással elindulnak végre. Evezőik nyomán forr a víz. Hogy egy évig legyen kit fikázni meg ünnepelni, mint a pünkösdi királyt.
Azután persze elmúlik a glória mundi, s amíg mi urassan rákot és kagylót és tintahalat falunk, eloszlik a tömeg, szerte, vissza hajóikon a szigetek közé. Csak néhányan maradnak, azok is madzagokkal a sziklákhoz kötött tutajházak, rajtuk kutyasereg csaholja az arra vetődő idegeneket, ha arra csónakolnak. A fedélzeten úszó piac: a szobányi nyílások között pallókon lehet járni, a tengerbe lógatott hálókban a fogás, tintahal, meg mifenehal és laposhal pillog. Frissen, a fehérember nagyobb örömére.
Fehérember jókedve töretlen, épp csak a whiskyt hiányolja. Majd szerzünk neki estére. Csá.
2008, nov. 16
Hoi An, ez a közép-vietnámi pici kis városka el van varázsolva valahogy. XVIII. századból ittmaradt, vasfából épített kalmár-klánházak, némiképp szentendrés forgatag, kívülről napsárgára megfestett házfalak, rajtuk a monszunos/trópusi fekete maszat és moha ami lassan felkúszik, belepi, lefolyik róla mindenütt.
A folyóparti kifőzdék a kopott, bordó műanyag sámlikkal, fölöttük fakóra szívott vászon árnyékvetők, mellette a piacon ugyanaz plasztikból. A barna folyón türkiz hajók, némelyiken piros selyemlámpások fényében falatoznak a helyi erők.
Hirtelen az alkonyat. Gyorsan fest meg mindent, sárgásvörös fénnyel, mint a nátriumlámpák, s ránézésre európai színekben úszik minden egy darabig. Azután trópusi, párás este lesz.
Az ég fura ciklámen, rajta kék fölyhők, a víz árnyalatai egymásba folynak. A kővel rakott part mentén, a kovácsoltvas lámpák alatt barna, a túlfelén mélykék. Középen tigriscsíkoknak rémlenek a hullámok rángó árnyai.
Kigyúlnak a selyemlámpás-boltok pilácsai, mélyvörös, kék és sárga gömböcök, s remegve kettőződnek meg a vízen. Apró késforma kishalak kényelmeskednek a felszínen, ügyet sem vetnek a csavart cigim csikkére. Szégyellem magam.
A túlpart vendéglői beindulnak, találomra beülök egybe. Fölöttem sárga selyemgömb, valamely tropikus nyű rágta szét a fáját, az porozza össze belülről az alját a bambuszívek mentén, ahogy libeg. Motoron, biciklin a lányok.
Botrányosan szépek és ártatlanok és fiatalok. Komótosan berúgok.
Finoman.
Zseniális Lackó öcsém születésnapomra készített összeállítása látható a link túlvégén:
http://www.youtube.com/watch?v=NTnLtm9X2Q0
Felbukkan benne egy-két kép a múltkori vágásából, de ez készült korábban. Az ánglius feliratok a móka kedvéért szerepelnek benne, és amilyen szerény, természetesen nem írta oda, hogy az egészet ő vágta, keverte és a zenét is ő csinálta hozzá.
Van benne néhány kocka egy vietnámi fesztiválról a Ha Long öbölből, amit hamarost megszavasítok itt is, csak gépelném már be.
2008, november 12
Thomas Fowler után szabadon
Hát mitis? Megint a szokásos lenyomat hirtelen. A Saigon-folyó partján egy kis kerthelyiségben. Az túlzás, hogy lejártam a lábam, de azért mászkálni kellett egy kicsit. A Gucci meg Dolce meg Gabbana kirakatok kristály csilivilijéből hamar az ajtón kifelé kurjászó, piros ruhás vidékre jut az ember. Aszongya a srác az ajtóban:
- One beer, one girl…
No comment.
Itten, a kis vízparti kerthelyiségben a következő a felhozatal: fehér, műanyagrafiás székek, egyen kőnégyzetek padlatnak, kis, narancsszín, lepattant asztalkák, café da (ami egészen remek jegeskávé), némi sörök és vodkák és egy János nevű vietnámi 1988-ból a kelenföldi textilgyárból a Fehérvári útról.
- Nagyon nehez magyar ott-oda…
Mondom, tényleg az.
Szívogatom a jó kis cigijeimet és Hanh jár a fejemben időnként.
Előttem a folyó. Teljesen szürreális turistahajók úszkálnak ide s oda. Amolyan dzsunkaimitációk, fénysorokból kirakott vitorlákkal – mint az Ötödik elemben.
Az egyik itt áll meg nem messze. Turisták szállnak le róla, azután a hajó némi várakozás után tovaúszik a furcsa fényeivel az éjszakában, billegnek a szélben a (valaha talán vörös) rózsaszín gömblámpái. Mögötte felhők benzinbűzből. A túlparton kezdődő toronyházak, azon túl a párában szétfolyó nátriumfény.
Találtam még egynéhány bejegyzést más füzeteimben, úgyhogy megragadnám az alkarom és még Vietnámot publikálnék.
A Perzsa levelek csak azután
Elnézést kérek az ide vetődőktől, hogy mostanság khm, ugye...
Nyomó sérvem van egyébként a hiányra, ugyanis éppen sajtó alá próbálom rendezni a Hellómiszteres cuccokat egy korábbi indonézes naplóval, mindenféle történelmi, földrajzi és kulturális katyvasszal egyetemben, hogy jól illusztrálva majd egyszercsak megjelenjen.
Amíg a pápuákon és a tökszárból applikált, kunkorodó végű pénisz-tokjaikon merengtem, amúgy Micimackósan megszólalt bennem a vers, fogadjátok kárpótlásul:
Pápua dal
Vakargatom a tökömet,
Hová rakjam a tokomat.
Tököm tokja tökszár-tok.
Pénisz-tokom puncitok.
bocs